Lemondani a boldogtalanság érzéséről, a legnagyobb kockázat!

 Kategória: önismeret

Lemondani a boldogtalanság érzéséről?! Könnyen hiheted, hogy már a címet is elírtam, pedig nem. Ma, amikor minden és mindenki, legyen az egy bonbon, vagy parfüm reklám, minden a világrengető szerelemről és kiteljesedésről szól, könnyen érezhetjük azt, nekünk ez nem sikerülhet. A mi életünk nem fehérbe és rózsaszínbe csomagolt cukormáz, nem édes, és lássuk, az esetek többségében nem is illatos.

Mert ne verjük át egymást: Küzdünk, de rendesen!

Izzadtságszagú reggelek, amikor kelni kell, amikor egy gyors tusolás után jöhet a mindent elrejtő alapozó, és szempillaspirál, amikor már a kávét is lelkiismeret furdalással kortyoljuk, mert mi nem érzünk hálát, meg áldást és nem ömlik a lelkünkbe a Facebook posztok kávés képeinek illata. És igen, ez csak a reggel első órája. És nem, nem táncolunk az esőben, és elfelejtünk hálát adni a reggel otthon felejtett tornazsákért vagy tolltartóért, és ismét látjuk, hibásak vagyunk.

És nem, nem agyalunk a szerelmen, a párkapcsolaton, mert hív a főnök, hogy lett plusz meló, és a gyomrod már görcsben, mert nem, ez nem új kihívás, hanem félelem, megfelelés és görcs.

Majd jönnek az intrikák, a púder színe, vagy a nyaralás miatt, ahol persze a kolléganő volt, Te még sosem. És persze milliónyi apró arcvonása ennek a kifürkészhetetlen világnak, amit életnek nevezünk, mint valami kormos arcú szellem, csendben röhög rajtunk.

És igen….”Elmúlsz 20 és elmúlsz 40, majd elmúlsz lassan, szépen és csendben”.

Majd eljön a pillanat, amikor megérzed, valami nagyon nem stimmel. Nem erre, lehetetlen, hogy erre születtél volna. Lehetetlen, hogy ne legyen egy magasabb rendű cél az életedben, mint bekerülni a mókuskerékbe, és ott vergődni egész életünkben.

Pedig tetszik vagy sem, így telik számtalan ember élete. Eltelik.

Mert bizony a boldogtalanság megszokható.

Először még szúr és fáj, és bizony van, amikor égető könny szökik a szemünkbe, és rutinosan vissza is tudjuk már nyelni, mert változtatni hatalmas kockázatot jelent.

Belátni, hogy a véges és ismeretlenül kiporciózott időnkből mennyit áldoztunk a boldogtalanság szürke oltárán, bizony a legfájdalmasabb felismeréseink egyike. Hiszen eldobtuk az ismeretlent, az időt és nem tudhatjuk mennyi van még előttünk. És bizony azt sem tudjuk, hogy a maradék időt vajon fordíthatjuk-e az új útkeresés kudarcaira, buktatóira, vagy maradjunk a biztos boldogtalanság csapdájában, remélve, hogy nagyobb bajunk már nem lehet.

Őszinte leszek, mind a két döntés érthető. Hiszen mind a kettő kockázatos.

Megélni a langyos életet, amit már megszoktunk, tudva, hogy lehetne szebb, valóságosabb és boldogabb, kockázatos. Hiszen eljöhet a pillanat, amikor rájövünk, minden nappal több időt veszítünk.

És venni egy hatalmas levegőt, ordítva, sírva, zokogva bocsánatot kérni önmagunktól az elvesztegetett időért, és felégetni magunk mögött oly sok mindent, szelektálni embereket és magunkban az eddig megélt folyamatokat szintén tele lesz fájdalommal. Mert a felismerés, és a döntés, a lépés és a kockázat mindig saját. Ez az, amit átvállalni, felvállalni helyettünk senki nem lesz képes.

gyermekkori traumákvágyaink