Gyermekkori traumák, melyek végig elkísérnek

 Kategória: önismeret

Beszélhetünk elcsattant pofonról, egy büntetésről, vitákról vagy épp szobafogságról, de felnőttként már árnyaltabban látjuk a gyermekkori traumák emlékét. Sokan vannak, akik felnőttként már mosolyognak az elcsattant atyai pofonon, és belátják, az első, vagy épp az egyetlen pont jó időben érkezett.

De mi történik, ha bennünk ragadnak a gyermekkori traumák?

Talán észre sem vesszük, de gyermekkorunk minden történését, magzatkortól kezdve magunkban hordozunk. Ne menjünk messzire, figyeljük meg a csecsemőotthonok légkörét. Nem egybe betérve nem hallani gyereksírást. Nem véletlen. A gyermek ugyanis nagyon hamar megtanulja, hogy hiába jelez, hiába sír, nem történik majd változás. Nem veszi fel senki, nem ringatják el, nem figyelnek rá. Így mivel ösztönösen tudja, hogy a sírás fárasztó és nem vezet sehová, nem fog sírni.

Ezek a gyermekek felnőve nem azért lesznek öntörvényű felnőttekké, mert „genetikai huligánok”, hanem azért, mert megtanulták, csak magukra számíthatnak és vagy sikerül, vagy nem, de küzdeni fognak.

Ugyanígy csapódnak le bennünk a szavak, mondatok, melyekkel gyermekként nap, mint nap találkoztunk. Nézzünk belőle párat.

Ez van, ezt kell szeretni.

Őszinte leszek, visítófrászt tudnék kapni ettől a mondattól, hiszen annyira fájdalmas. A változtathatatlan a halállal kezdődik, és ami előtte van, változtatható, megélhető, alakítható. Ha már gyermekként azt halljuk, hogy ez van, ezt kell szeretni, ugyan hová tűnik majd a küzdésre, a változtatásra való hajlandóság? Hiszen a beletörődés vonzza a melankóliát, ami pedig egykönnyen depresszióba csap majd át.

Ejnye, a fiúk, a nagylányok nem sírnak.

Mintha az érzelmek skálája nemek és kor szerint lenne meghatározva. A férfiaknak le kell nyelniük a könnyeiket, majd felnőttként az érzelmeiket, a lányok pedig, ha magabiztosak akarnak látszani, álarcot kell viselniük és véka alá rejteni mindent, hiszen ettől válnak majd naggyá. És bizony minél többet hallottuk ezt gyermekként, annál jobban kialakul a felnőttkori frusztráció, amikor majd nem sírunk, nem érzünk, mert ciki. Nem fiús, nem nagylányos.

Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint a szomszéd gyereke?

Emlékszem mennyire tud is fájni, amikor a jobban tanuló gyermekhez hasonlítanak, vagy épp a szomszéd eminens gyermekéhez. Pedig felnőttként visszagondolva mi sosem mondtuk a szüleinknek, bár a szomszéd lenne az anyánk, vagy az apánk. Mi égő és élő szeretettel, összehasonlítás nélkül voltunk képesek megélni a kötődést és nem volt elvárás. Felnőttként ez képes addig fajulni, hogy folyamatosan másokban keressük a különlegest, a szebbet, a jobbat, és megéljük, hogyan törpülünk el. Mögöttük.

Ez a női/férfi sors

Sokan vannak, akik tisztán emlékeznek arra, hogy szüleik hatalmas sóhajtással, az élet minden terhe mellé odabiggyesztették, a nehéz nőnek, férfinak lenni kijelentést. Egyfajta mártír szerepben tetszelegtek a családok, rokonok és barátok előtt, ezt pedig látva a gyermek, amikor felnőtté válik, leutánozza a nehéz sorsot, ahelyett, hogy felszabadultan megélné azt.

 

Megannyi viselkedési minta és kijelentés van, ami kikövezi a felnőtté válás és megélés boldogságát. Sokszor észre sem vesszük, de láthatatlan súlyokat tettek ránk a családtagok, szeretteink, akikben megbíztunk, akiket mind a mai napig szeretünk.

Ilyenkor felmerül a kérdés, ha mind erre rájövünk, akkor eredően következnie kell a haragnak?

Azt kell mondjam nem. Attól, hogy a szüleink hogyan élték meg a szerepeiket, milyen terhet raktak ránk, anélkül, hogy erről tudomásuk lett volna, nem örök-érvényű súly. Sőt. Megismerni az életükbe kódolt szerepüket áldás, levetni és átírni pedig a miénket a felismerés után, nem csak lehetőség, de a boldog életbe vetett hit kötelessége.

illik vagy nem illikboldogtalanság