Társfüggőség, avagy honnan tudod, kit keresel?

 Kategória: kapcsolat, önismeret

Keresünk, kutatunk. Társat, futó kapcsolatot, barátot, barátnőt, életre szóló társat és egyre kétségbeesettebben tesszük, mert érezzük, hogy a sok pofont és csalódást már egyre nehezebben bírjuk elviselni.

Társfüggőség, avagy hogyan nézz magadba?

Számtalan helyzetben látjuk és látod Te is, talán tapasztalod is, mennyire hatalmas űrt hagy benned egy szakítás. Lesznek, akik ilyenkor megpihennek, meggyászolják a kapcsolatot és lesznek olyanok is, akik azonnal, de legalább mihamarabb új kapcsolatot keresnek, feledtetve ezzel a múltat.

Az utóbbi esetben nem a társ hiányzik, sokkal inkább a tükör, amit a másik ember tár majd elénk.

Amikor belénk látja a szépet, a jót, az erőst, a védelmezőt, vagy épp a védtelent. A meleg, puha biztonság hiányzik, amit az előző kapcsolatainkban elveszítettünk.

Mert úgy érezzük, ha valaki nem erősít meg bennünket, elveszünk. És ez már nem arról szól, hogy mennyi érzelmet, színtiszta valóságot adunk, vagy kapunk, sokkal inkább egyfajta önigazolás, lám, szükség van még ránk, kellünk, szépek, jók és kívánatosak vagyunk, bármi történt is a múltban.

Ilyenkor pedig nem teszünk mást, mint energiát szívunk, anélkül, hogy szeretnénk ezt tenni.

Mert abból töltekezünk majd, amit a másik ember által tükörből látunk. Ebből élünk, ezzel melegszünk, ebből merítünk erőt. És bizony elkezdünk rettegni, mi lesz, ha ezt elveszítjük.

Mi a megoldás?

Nem véletlen, hogy bár kissé sarkítva, de azt látjuk, olvassuk, hogy az erős embernek nincs szüksége lealacsonyító kapcsolatokra. Elolvassuk, megosztjuk a Facebook-on és elhatározzuk, holnaptól mi is erősekké válunk.

A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Nem az erős ember lesz az, aki nem megy bele felesleges kapcsolati játszmákba, hanem az, aki eléggé ismeri önmagát, a határait ahhoz, hogy ne akarjon mástól önigazolást kapni, minden pillanatban.

Persze jó érzés, ha mások annak látnak, amilyenek valóban vagyunk és felvállalni a gyengeségeinket, bizony hatalmas bátorságot igényel, de megéri.

Ha ismerjük önmagunkat.

Hiszen ez a kulcsa mindennek. Az önismeret. Tudni azt, hogy kik vagyunk, milyen kapcsolatra vágyunk, melyek azok a határok, melyeket nem engedünk majd átlépni, és bizony ennek alapja nem más, mint tisztában lenni a múltunkkal.

Mert olyan nem létezik, hogy soha egyszer sem hibáztunk.

Mert a hiba épít, ha ezt képesek vagyunk megbocsátani önmagunknak, akkor felszabadít. Ez pedig sokszor nem megy egyedül.

Majd eljön a pillanat, amikor megtanulod elengedni az állandó akarást, az állandó kutatást és megérted, majd megszereted önmagad.

Csak abból adhatsz, amivel rendelkezel.

Amikor ezt megérted, nem fogsz belefáradni a kapcsolatodba, mert nem szerepet játszol majd, hanem önmagad. Azt az embert, aki vagy, a vágyaiddal, álmaiddal, kudarcaiddal, tévedéseiddel. És ebben az esetben nem hallod majd évek múltán sem, más vagy, mint amilyennek megismertelek. Mert ez bizony nagyon tud fájni.

harmadikférfiak