Mitől (nem) működik egy kapcsolat

 Kategória: kapcsolat

Mint a hagymahéjak a legbelső, tovább oszthatatlan magon, úgy rétegződnek rajtunk is azok a befolyásoló tényezők, melyek észrevétlenül megszabják a velünk történő események minőségét. Ott van mindjárt első rétegként közvetlenül a szüleink, és a felmenőink története. Aztán a tekintélyszemélyektől kapott címkéink összessége, az óvodapedagógustól az egyetemi tanárig. A közösségekben elfoglalt helyünk és az arról való emlékeink. A szűkebb baráti körben meghatározható érzelmi klímánk. Az elmúlt párkapcsolatainkban átélt fájdalmak és kudarcok. És végül, ezek összessége létrehoz egy nehezen követhető automatizmust a viselkedésünkben és a tetteinkben.

Pont úgy képzeljétek el, mint amikor vezetni tanulunk.

Ekkor még nagyon figyelünk minden mozdulatunkra. A sebességváltást, fékezést, lassítást mind-mind uraljuk és ellenőrizzük a tudatunkkal is. Majd később, amikor már rutinná válik az autó működtetése, csak azt tudjuk, hogy beszálltunk „A” pontban a járművünkbe és kiszálltunk „B” pontban, a megérkezés helyén. De közben nem tudjuk hányszor léptünk és mikor a fékre, a gázpedálra, vagy mikor váltottunk sebességet. Sőt! A legtöbbször egészen máshol vagyunk gondolatban.

A hagymahéjak pont így működnek. Már nem emlékszünk, milyen hiedelmek befolyásolják a tetteinket, csak csináljuk. Ezért nagyon sokan nem élik önmaguk történetét, aminek következményeként jön a jól ismert kérdés: Mit keresek én itt?

Amikor ezen elkezdünk dolgozni először is mindig az egész rendszert vizsgájuk át. A rendszert pedig a hagymahéjak alkotják. Soha ne érezze magát senki szerencsétlennek, balsorsúnak, érdemtelennek, csúnyának, butának! A hiba a rendszerben van, és az arról alkotott nézeteinkben. Sokat halljuk tőletek, hogy azért vagytok benne olyan kapcsolatokban, amiben már nem kellene lennetek, mert a másik elfogadással van irántatok. Elfogad engem. Érzitek, mi van a kijelentés mögött? Nem tartom arra érdemesnek magam, hogy… Nem kaptam elég elismerést ahhoz, hogy…. Kevésnek érzem magam ahhoz, hogy…

Mindenki tudná folytatni a sort.

Tudjátok mivel? A saját sérelmeivel. A hiányérzeteivel, amelyekről azt gondolja, hogy nem kapta meg a szüleitől, a testvérétől, a tanáraitól, vagy akárkitől is, aki fontos volt. Ezen a ponton pedig már érezzük is, hogy bűnöst akaródzik kiáltani. Megnevezni bűnbaknak a szülőket, a nagyszülőket, a volt kedvest, vagy mindet együtt.

De az az igazság, hogy senki nem hibás! Mert, mint ahogy nekünk is, mindenki másnak is vannak hagymahéjai. A szüleinknek is volt! Nem is akármilyen. Gondoljunk csak bele, milyen terhelt generációk álltak fölöttünk! A világháborúk, az éhínség, 56’, hogy csak néhány történelmi tényt említsünk, melyek bevésték még azok sorsába is a veszteségtudatot, akik fiatalabb nemzedék lévén fizikailag nem is érezték a bőrükön ezeket a szörnyűségeket. De biztonsági játékosok lettünk, mert azt tanultuk meg, hogy az a legfontosabb. A párkapcsolati siker átélése pedig olyannyira nem volt szempont, és még közszájon forgó fogalom sem, hogy a jelenleg 40-es korosztály tagjainak a szülei is udvarlásról, udvarlóról, menyasszonyról, majd esküvőről beszéltek. Ami vagy sikerült, vagy nem.

Nincs kézenfekvő példánk arra, hogy miként befolyásoljuk a sikerét, vagy tegyünk a sikertelensége ellen. Azonban itt és most nekünk már megadatik a megértés, a változtatás és a minőségi élet, a felemelő kapcsolat, mert tudjuk, látjuk az okokat és van is eszközünk és lehetőségünk tenni magunkért. A hagymahéjak lefejtése során mindig megtaláljuk a magot, amit új talajba ültetve szárba szökkentünk egy immár virágzó szerelem, működő kapcsolat jegyében.

magánypárkapcsolat